[63-44] [43-24] [23-4] [3-1]
| Ahogy markolásztam, egyszer csak feltűnt, hogy nem a fizikai kezemet használom. Szinte mozdulatlanul feküdtem, mégis ha akartam imára tudtam kulcsolni a kezem. Mit tapogatok én itt? – gondolkodtam el. Csak nem Földanyához van köze? (Mira) |
| azt okoskodtam ki, hogy ha már ilylyen észrevétlenül estem a likba, ráadásul a lik is észrevétlenné vált, hát ások új likat magagamnak, mert ha semmihez nem kezdek, abból lesz a nagy semmi, ami meg nem vezet sehova. De hova vezessen az út. És merre kezdjem az áskálódást? Mert az addig rendben van, hogy most itt vagyok. De hol leszek, ha elindulok? Jobbra-é? Balra-é? Fölfel-é? Lefel-é? Merre van az erre? Balra van az arra? Cél legyen a magma? El kell döntsem még ma. Ezt a döntést Itt, Most, rábízom magamra. Most voltam csak gondba'! És bíztam az irányt nyomban az orromra. Mert az okosoknak, aki utat kutat mindig saját orruk mutatja az utat. Nekiestem tehát mind a két kezemmel, bár nem láttam semmit sem a két szememmel. De mivel a fejem jobbra balra ingott, az előre mindig máshol mutatkozott. Hol erre, hol arra, hol cikkbe, hol cakkba. de mivel mindig csak egy irányt választott, nem vettem észre, hogy cikkcakkban haladok..... Egyszer hullámozni kezdett mellettem a talaj, és éreztem, hogy valakinek a kezét markolászom a föld helyett. (Örv.) |
.....de egy szép napon, ahogyan másztam volna kifelé, azon kaptam magam, hogy a lik, vót-nincs.
Eltűnt, mintha soha ott sem lett vóna.
Kétségbestem, mit fogok én itt most kezdeni ebben a sötét likban?
Ahogyan ott morfondíroztam magamba mi távő is legyek, egyszer csak..........
(ANNA) |
| Egyszer vót, hol nem vót ,vót egyszer egy nagy,nagy erdő. Annak az erdőnek a kellős közepiben volt egy lik. Aki abba a likba beleesett, az csak úgy tudott visszakerülni a föld színére, ha visszamászott. Igenám, de.......(Ö) |
=========================================================
=========================================================
========================================================= |
Hát ez nagyon szépen kikerekedett és befejeződött. Természtesen Örvendező volt a nagy mesélő.
Van tehetsége a dologhoz... Köszönjük!
És gondolkozzunk, hogy pihenjünk..., kezdjünk új mesébe... (M.) |
| Meseírók:IlonaMiraAnnaKalemandraÖrvi |
Ez szép volt:)
De a mesemondó elfelejtette odaírni a nevecskéjét:)
Üdv.: Anna |
| Mi történt? Mi okozta a falomlást?.Míg ezek a kérdések megfogalmazódtak bennem, máris a víz mélyén találtam magam, amint lassan gördülök előre. Nagyon figyeltem, nehogy nekiütődjek valakinek, nehogy fájdalmat okozzak............De jó-e, ha nem ütődök semminek? Jó -e, ha nem okozok fájdalmat? Hiszen én is csak úgy tudtam mozdulni,hogy valaki nekem ütődött? Hátha más is mozdulni akar. Kérdezgessek mindenkit, hogy akar-e mozdulni? Ütögessek másokat kérés nélkül? Mindenki tudja, hogy az ütközések előbbre visznek? Mit tegyek, hogy ne okozzak kárt? Míg ezeken tépelődtem éreztem, hogy egyre lomhábban haladok. A fal omlása is abbamaradt. Csak kuporogtam a fal tövében a régi száguldást felidézve. Hol van már az önfeledt rohanás, kacagás, a sebesség, a mozdulás féktelen élvezete? Már minden lépés megtételét meggondolom attól rettegve, nehogy elrontsak valamit. Már azt sem tudom, hogy kavics vagyok-e, vagy egy önmaga által befalazott valaki. De ez a félelem teljesen megbénított. Ismét rámszakadt a mozdulatlanság mély álom nélküli alvás képében. Nem tudom meddig tartott ez a időn és magamon kívüli állapot....................... Lágy simogatás ébresztett, mely egymás után többször megismétlődött....................Akkor még nem tudtam, hogy ezt egy pillangó szárnylebegése okozza, csak annyit éreztem, hogy ez nagyon jó érzés. Lassan eszméltem. Amint a mélységből gondolatok törtek fel egymásba fűződve, egyre gyorsabban, visszafelé felelevenítve az elalvásomat megelőző eseményeket, most kívülállóként néztem végig a velem történteket. Mikor azt láttam, hogy elbocsátott részecskéim milyen vidáman csillogva-villogva tünnek tova a víz lágyságában, elfogott a vágy ismét a szabadság után, hogy én is ugyanígy, szabadon, semmitől se félve élvezzem a létezést. Én is ilyen picike akartam lenni, aki senkinek nem tud ártani, senkinek nem tud fájdalmat, csak örömet okozni, attól, hogy szép, tiszta és csillogó. Ezért mindent odaadnék......Ezért mindent odaadnék.......Odaadnék........."Add oda!".......A TITOK.........Add oda.......Hisz végig tudtam a titkot: Add oda!......És azt kérdeztem, hogy : Mit? Kinek? Mikor?...................De hát minden csak azt kiabálta felém, hogy M I N D E N T ! ....M I N D E N K I N E K ! .....M I N D E N K O R ! ............Ezt üzente a víz, a sólyom, a tündérke, a virágos mező, a napsugár, méhecske, szitakötő, pillangó. Minden minden. Ó milyen hálás voltam nekik ezért..............És most ismét omlani kezdett a fal, de már megállás nélkül. De nem maradt utánuk romhalmaz, hanem apró fénypontocskákká válva száguldottak szét minden irányban. De ez az elszáguldás nem volt nyomnélküli. A fénypontocskák is hálanyilacskákat sugároztak felém, amitől fénypontocskák milliárdjai szabadultak fel belőlem,amik hálanyilacskákat bocsátottak vissza, és oda, és mindenfelé, és minden megtelt ragyogással. Ezek a fénylő szálak, nyilacskák, pontocskák, nem tudtak összegabalyodni, hiszen olyan picikék voltak, hogy már nem is ebben a térben léteztek. És ez a szeretetteljes odaadó száguldozás most is tart, és hömpölygünk, kacagunk, fogócskázun, ha kedvünk van kecskebukát hányunk, gurgulázunk, ha akarunk eggyé válunk, ha akarunk széthasadunk egymás és magunk gyönyörűségére..................Ez volt a TITOK, amit hajdanán az IMAKÖ tudomására hoztak, amit az IMAKÖ elvállalt, hogy akár egyben, akár darabjaira törve is mindig ennek tudatában cselekszik. És ha valamelyikőjüket a feledés homálya fenyegeti, akkor mindig egy társuk megsegítésére siet pillangó képében.Erre kaptak felhatalmazást az Oltár elött, a három fehérruhástól azon az ünnepélyes alkalmon...................Útjuk során néha külön járnak, néha találkoznak, néha felismerik egymást, néha vitatkoznak, de a titok tudói és ezt M I N D E N K I N E K , M I N D I G , M I N D E N H O L átadni kötelességük, míg megkövesedés létezik a Világban........................................Eddig volt, mese volt, edd meg ami benne volt...............Aki nem hiszi, másszon fel a hiszemfára! |
| Itt a vége, fuss el véle? |
| Míg ezek a gondolatok jártak a fejemben, azt a kérdést tettem fel magamnak,hogy ha szikladarab lennék, mit kéne odaadnom, hogy a vágyam teljesüljön, hogy egyre szabadabban gördüljek tovább, hogy számomra eddig ismeretlen dolgokat fedezzek fel, éljek át. Mert azt beláttam, hogy ha kapni akarok, akkor adnom is kell. Eddig azért nem jutottam tovább, mert minden erőmet arra fordítottam, hogy így megmaradjak,de most el kellett döntenem, hogy maradni akarok-e vagy indulni. Mikor az indulás mellett döntöttem, olyan érzésem lett, mintha könnyebb lettem volna. Elég volt rá gondolnom, és máris megindultam a víz sodrásának irányába. És gördültem......és fordultam........és gördültem....... és fordultam, ...........és csak kacagtam, kacagtam kacagtam ebben az édes szédítő pörgésben, míg egyszer csak utamat állta egy hatalmas szikla, de lefékezni már nem tudtam. Mély tompa fájdalmat éreztem, mikor nekiütődtem. Moccanni sem bírtam. Hírtelen az jutott eszembe, hogy vajon az elöttem fekvő nagy szikla is ilyen fájdalmat érezhet-e. Eddig soha nem gondolkoztam azon, hogy ebben a száguldásban, amit annyira élveztem okozok-e fájdalmat azoknak a kövecskéknek, amikhez hozzáütődtem. Most, hogy a nagy kő megálljt parancsolt, időm volt magamra is vetni egy pillantást. Sehol egy kiálló csücsök, sehol egy bemélyedés. Gyönyörü sima minden rajtam, mert már oldalaim sincsenek.Felesleges hegyecskéimet, érdességem legkisebb részeit is a folyónak adtam, hogy vágyam teljesüljön. De valamit mégis elvétettem, hogy most megállásra kényszerültem.......... A mellettem tovagördülő kavicsok néha nekem koccantak, mintha hivogatnának. De egyedül nem bírtam kimozdulni. Örömmel láttam, hogy egy nagyobb kő közeledik kellő gyorsasággal. Gondolatban kérlelni kezdtem -Ütődj nekem! Szabadíts ki!.........-De fájni fog!(válaszolta)........-Nem baj, csak segíts ki ebből a szorult helyzetből! (kérleltem)..........Éles fájdalom hullámzott át rajtam mikor kilökött a holtpontomból. Éreztem, hogy ez az ütközés neki is ugyanolyan fájdalommal jár. Nagy hálát éreztem önfeláldozó tettéért. Amint köszönő hullámokat bocsátottam felé azt éreztem, hogy mindig egy-egy réteg leválik rólam, egy-egy megkövesedett réteg. És a rólam leváló rétegek apró pici részekre bomlanak, és szabadon úszkálnak a vízben mindenfelé. Fénylő felvillanásokkal köszönték meg, hogy útjukra engedtem őket.---------------Mikor gondolatban ide érkeztem,halk morajlást hallottam majd azt láttam, hogy a kőfal, amit magam köré építettem görcsös gondolataimmal, vékony rétegben máladozni kezd. .......(Ö) |
Éles hang riasztott fel. Hirtelen azt sem tudtam, hogy tényleg egy makacs, csiszolatlan kavics vagyok-e, aki sebességre és változásra vágyik, vagy én vagyok én, aki álmodott… Miután kitisztult a kép előttem és belecsíptem a karomba, meggyőződtem róla, hogy az álmodó vagyok. Ekkor eltűnődtem az álmomon, ami nagyon mélyről jött és fogalmam sem volt róla, hogy átélt eseményeket hozott-e elő tudatomból, vagy esetleg valaki, valamire tanítani akart-e engem.
Vajon mi a jó nekem, ha makacs és hajlíthatatlan vagyok és beleragadok a múló időbe? Vagy talán puhán alakíthatónak kéne lennem és odaadnom mindent, ami a gömbölyű teljességet gátolja? Igen, igen! „Add oda!” – hallottam újra. (M.) |
|
A nagy madár rezzenéstelen szárnnyal rótta a köröket az örvénylő időben, egyre gyorsabban és gyorsabban. Olyan erővel kapaszkodtam erős tollaiba, hogy szinte eggyé váltunk. Néha felvillanni véltem velem megtörtént eseményeket de csak egy-egy pillanat töredékéig. Aztán már ez is abbamaradt, csak kőként zuhantam lefelé , lefelé, bele az örvény közepébe, és már azt sem tudom mikor változott az egész örvény egy hatalmas hegyoldallá, amiről egyre sebesebben gurultam a hegy lába felé. Ahányszor odaütődtem egy- egy sziklatársamhoz, mindannyiszor letörött egy részem. Ilyenkor úgy éreztem, hogy ketté válok és két irányban folytatom az utam. Ez négyszer ismétlődött meg velem. Az utolsó koccanáskor oly távol kerültem többi önmagamtól, hogy mikor elmerültem a simogató vízben, már csak ezt az egy önmagamat érzékeltem. Valami nagy-nagy fájdalmat és egyedüllétet éreztem. Hiába símogatott, cirógatott, vígasztalt a körülölelő víz. Fájdalmam,hiányérzetem nem enyhítette. Éreztem, hogy ettől a fájdalomtól egyre keményebbé válok. ................És most már görgethetett a patakocska, úgy megkeményítettem magam, hogy egyetlen porcikámtól sem váltam meg. Göcsörtös voltam, hegyes, és éles. Sokáig görgetett a víz.Régi részeimnek már az emléke is elhomályosult. Gyakran feltünt, hogy simább, gömbölydedebb társaim gyorsan elgurulnak mellettem, míg én mindenhol sokáig időzök. Figyelni kezdtem, hogy mi okozhatja ezt, hisz én is vágytam a sebességre, a rohanásra..............(Ö) |
Az álombéli történet valóságosnak tűnt, odasiettem hát a gyönyörűséges sólyomhoz és megkérdeztem Tőle: - Megengednéd-e, hogy a hátadra üljek, és visszarepítenél-e az időben, hogy tudjam biztosan, honnan jöttem, és hová kell tartsak?
A madár méltóság teljesen rázta meg tollait, és hangos választ nem adva, intett a szemeivel, hogy szabad az út. Felkapaszkodtam hát, és vártam az izgalmas utazásra.........(A) |
| Talán a kötődésnek is szerepe van a megoldásban? Mit jelenthet mindez? Mit fejez ki a madarak röpte, s vajon mást idéz-e elő az emberekben? Ahogy figyeltem a két madarat, mélyen a gondolataimba merülve azt vettem észre, hogy a madarakat egyre jobban látom. Két Sólyom volt az. Még sosem láttam Sólymot, főként nem kettőt. Figyeltem és vagy a madarak nőttek meg, vagy én zsugorodtam össze, de hihetetlen méreteket öltöttek, végül egy madár ült szemben velem, a kiemelkedő szirten. (M) |
Egy csodálatos tiszta tó partján ültem. A vizen szikrázott a napsugár, és fölötte szitakötők cikáztak. Vizililomok tökéletesítették a látványt, a partján pedig lágyan ringatózott a nád.
Hanyat feküdtem a fűben, és hallgattam a bogarak zizegését. Felettem az égen fehér felhők úsztak el, és két madár kergezőzött. Azon tűnődtem, vajon mi köti őket egymáshoz............(A) |
| ...Mit adhatnék oda? Kinek? A szívemet? A tudásomat? Az erőmet? ... A szívemet, ami időnként nehéz és talán kemény is mint a kő? A tudásomat, ami egyáltalán nem biztos, hogy kell másnak, esetleg már el is avult? Az erőmet, ami már-már elhagy?... Mim van, ami tényleg az enyém és értékes, hogy kell másnak? És ki az a másik, akinek adhatnám? ....... Addig-addig kavargott a fejemben a sok gondolat, míg csendben álomba szenderültem ........(I) |
| Óvatosan megközeítettem a helyet, lehasaltam, hogy közelebbről láthassam. Bíztam benne, hogy nem rettentem el. Egyszer csak megszólalt csilingelő hangocskáján:- Én tudom ám, hogy mi körül forognak a gondolataid! ( Csak suttogva mertem neki válaszolni, nehogy bajt tegyek törékeny kis testében) -És tudnál nekem segíteni, hogy megtaláljam a választ? - Hát, tudni tudnék, de az nem biztos, hogy segítség lenne. Neked kéne rájönni! Annyit segítek, hogy csak egy választ keress. A TITKOT már tudod. Az IMAKÖ -re magától is fény derül. Az "Add oda!" a TITOK. A többi a te dolgod.....-Csak annyit mondj meg merre induljak!--kértem tőle. - Ahoz, hogy megtudd nem fontos elindulnod. Itt is megtudhatod ezen a szent helyen. ...........Hittem is, nem is amit mondott. Körülnéztem. Virágok pompáztak, illatoztak, madarak daloltak,ezernyi bogárka a fűben, méhecskék a virágkelyhekben, gyenge szellő legyezett, a Nap is tette a dolgát a kék égen. Mit tudhatok én itt meg?
Ki fogja itt nekem megmondani, hogy hol, mikor és kinek kell odaadnom valamit. Úgy éreztem magam, mintha egy várba lenék bezárva, ahonnan nincs menekvés, csak az örökösen ismétlődő kérdéseim: -Hol? Mikor? Kinek?. És ezeket addig ismételtem, míg a szavak vastag várfallá álltak össze. Már nem láttam a pompázó virágokat, nem hallottam a madarakat, és a fal úgy feltornyosult, hogy már a Napot sem láttam.Csak a megkövesedett kérdéseimet ismételtem szüntelenül, már választ sem várva. ....(Ö) |
Nicsak egy tisztás! Micsoda smaragdzöld fű! Gazdag lehet a termőtalaj errefelé, na és biztosan sok a langyos eső! A táj megint varázslatként hatott rám. Gondoltam megpihenek, leheveredtem. Ekkor újra elkezdett zakatolni a fejemben: „TITOK, IMAKÖ tagjai, Add oda!” Keringtek fejemben a gondolatok.
Egy gyönyörű virágokkal borított folt egyre élesebben kezdett kiválni a környezetéből. Bambán, az emlékezéstől bódultan figyeltem ezt a darabka természetet. Ebben a pillanatban megpillantottam egy picurka tüneményt, úgy 30 cm magas lehetett, arany haja volt, mely csigákban lobogott arca körül, rózsaszín, fodros ruhácskát viselt és… Igen, a háta mögött kis szárnyacskák zizegtek, olyanok, mint a szitakötőké, de ezek a szárnyak arányosak voltak tulajdonosának méreteivel. (M) |
| De mire ezeket kimondtam,már mindennek hűlt helye volt. Mintha sohasem létezett volna se a tűz, se az emberek körülötte, se a hivogató tekintetű kisleány,aki az előbb még a kezemet fogta. Ismét csak a madarak hangját hallottam, meg az erdő neszeit. Egy ideig mélán álldogáltam. Már-már arra gondoltam, hogy csak képzelődtem. És ha képzelődtem? Az nem lehet igaz? Biztos, hogy azaz egyedüli igaz amit a két szememmel látok és testemmel érzékelek? Nem emlékszem mikor indultam el, azt sem figyeltem merre, csak a ritmikus roppanásokra zökkentem ki gondolataimból, amit a lépteim okoztak az erdő puha avarjában.Még mindég a TITOK járt a fejembe, amit a tűzben tudtam, de most valami fátyolba burkolódzott. Miért nem tudom amit tudok? Mindent előlről kell kezdenem, hogy ismét megmutatkozzon a maga tisztaságában. Tehetetlennek éreztem magam, és ez a tehetetlenség -érzés egy nagy kiáltásban tört ki:-Mi az a nagy titok!-Ordítottam bele az erdőbe. Ahogy elült a kiáltásom legkissebb utóhangja is mélységes csend vett körül. Nem hogy lépni, de moccanni sem mertem, nehogy megtörjem ezt a gyönyörűséget.........És akkor valami hangfélét hallottam írtózatos messzeségből, de nem is kívülről, hanem belülről. Nem is hallottam, hanem tudtam. Ezt mondta:......"Add oda!.".... ..........Hát ez a titok.?......Add oda!........-gondoltam.De az örömöm ismét kételybe csapott át. : Mit adjak oda? Kinek adjam oda?............Megint van min törni a fejemet. Ahogy így dohogtam elégedetlensédemben ,egyszer csak elfogytak a fák,és egy tisztáson találtam magam. (Ö) |
[63-44] [43-24] [23-4] [3-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Új bejegyzés
Frissítés